Drága Tvrtko!
Kösz az ingyenreklámot.Pár dololg az egyébként irtó unalmas filmedhez.
Hazug beállítások és szöveg.Nincs régi folxóirarok emelete
Ahonnan kivetted az ujsagot, ott kurvára nincs Vasárnapi Ujság
Ilyen sötét sosincs az olvasóteremben, csak ha lekapcsolják a villanyt este
Bementél az Apponyi-terembe, ahol ujságokat senki sem nézegethet max ősnyomtatványokat.
Vicces vagy :)
Kb ez jellemzi az egész anyagot.Az egész Vasárnapi Ujság be van digizve. http://epa.oszk.hu/html/vgi/kardexlap.phtml?id=30
Gyere forgass többet a könyvtárról várunk!
Figy. Kene egy olyen 2-3 perces jelenet hogy konyvtarban kutatom azt a digis fos kinas cikket, keressetek ki, legyen irto sejtelmes a helyszin ne sojat vilagitsatok, meg fasza konyvgerinces hatter elott uljek valami nagy asztalnal. Ok Tibi?
mert amikor receptet kerestek, akkor fog kiderülni, hogy mérgező sajnálatos módon.
a mérgező az túlzás, de nagyon hirtelen fellépő nagyon brutális fosást eredményezhet. nem véletlen a neve.
(Source: curiositykilledthejinn)
Anonymous asked: Szia, én azt szeretném megkérdezni, hogy hogyan sikerült megszüntetni a (drog) függőséged? Csak úgy egyik napról a másikra sikerült, segítség nélkül? (nálam a függőség tárgya nem drog, viszont kíváncsi lennék a véleményedre, hogyan lehet visszaesés nélkül abbahagyni bármit.)
Erről nem olyan könnyű beszélnem, különösen mivel még nem vagyok egészen túl ezen, talán soha nem is leszek. Megpróbálom elmagyarázni.
Nagyjából 5-6 évvel ezelőtt történt az, hogy - nem egyszerre, hanem fokozatosan - nagyon nehéz helyzetbe kerültem. Egyrészt elveszítettem a munkám jelentős részét, amikor a mostani kormány felmondta a tolmácsszerződésemet. HIába számítottam erre, hiszen ez olyan munka, ahol fontos a bizalom és egymás elfogadása, és viágos volt, hogy ha másért nem, hát az Orbánnal és a körülötte lévő emberekkel évtizedek óta ápolt személyes rossz viszony miatt (a legtöbbjük iskolatársam volt, egyívásúak vagyunk) nekem ott nem terem babér. Néhány hónap alatt elapadtak a munkáim.
Ezzel párhuzamosan az apukám egyre betegebb lett. Világos volt, hogy a tüdőrákból ugyan ideig-óráig kigyógyították, de ez csak ideiglenes - minden prognózis erről szólt, nem áltathattuk magunkat. Minden nap aggódni kellett, hogy mikor lesz rosszabb, melyik kontrollon derül ki, hogy ismét daganata van. Apám sok-sok évig kínlódott mindenféle betegséggel, de ez meg is törte őt, ahogy mindannyiunkat körülötte, és elmondhatatlanul nehézzé vált a helyzet, amikor végül tényleg megint találtak daganatokat benne.
Mindeközben a lányom sem volt a legjobb bőrben. Nem volt konnyű kamaszkora, ami egy időben nagyon erős szorongással és más tünetekkel járt, míg végül - nagyjából ugyanekkor - abbahagyta az evést. Tudta, hogy baj van, segítséget is kért, és mi igyekeztünk mindent megtenni, hogy segítsünk, de évek teltek el, amíg szinte semmit sem evett. Ezt a fajta krónikus aggodalmat, amit akkor éltem meg, nem is próbálom itt leírni.
Éveken át minden reggel azzal keltem fel, hogy ellenőrizni kellett: éjjel nem halt-e meg az apám vagy a lányom. A lányom ma már nagyon jól van, rendkívül sikeres egyetemista és kutatónövendék Skóciában. Apám végül meghalt két éve, de akkorra én már rendszeres szerhasználó voltam.
Az anyukám sajnos nem segített semmit, hanem ő maga szorult segítségre, és szorul még ma is. Igyekeztem minden szempontból helytállni, de nem tagadom, hogy ez azért sokszor volt megterhelő. Dehát az anyukám, nyilván segítek, amiben csak tudok.
Sajnos nem vettem észre, hogy közben a párkapcsolatom a volt férjemmel egyre rosszabb állapotban van. Nem maradt időnk és figyelmünk egymásra, ő joggal érezte magát elhanyagolva, én pedig joggal éreztem úgy, hogy nagyon igazságtalan, ami történik velem. De kitartott mellettem a végsőkig, csak apám halála után hagyott el, amikor már látszott, hogy bár nehéz a helyzet, de már nem fogok belehalni, ha egyedül maradok. Végül mégis majdnem belehaltam, többször kíséreltem meg öngyilkosságot, de azt hiszem, nem gondoltam elég komolyan. Eléggé szeretek élni. Ugyanekkor azonban visszamentem terápiába, pontosabban egy pszichiáterhez, és elkezdtem anitdepresszánst is szedni.
Ezeket a nehéz időket a Tumblr jól dokumentálja. Nem sok támogatást kaptam itt, de - paradox módon - még a sok gyűlölködés is nagyon sokat segített abban, hogy megőrizzem a józan eszemet valamennyire. És találtam barátokat is: radomanci, aki már nincs itt, @jourjean, @billklinton, @katacha olyan emberek lettek, akiknek tudok írni, ha baj van, vagy észreveszik, ha rosszabbul vagyok. Olyanok is vannak, akik megrázó csalódást okoztak, de gondolom, ez a dolgok rendje.
Talán meglepő lehet, de amiközben ezek a dolgok történtek velem, elvégeztem a pszichológiát az Open Universityn és befejeztem a doktori képzést (a disszertációm még mindig nincs készen sajnos) az ELTÉ-n. Tanítottam, tolmácsoltam, felépítettem egy párhizamos karriert HIV-aktivistaként. Blogoltam, írtam, videókat csináltam, konferenciákat szerveztem.
És persze rászoktam a drogos szexbulikra. Eleinte tényleg csak havonta egyszer mentem el ilyen bulikba, ahol több pasi összejön, betépünk és szexelünk általában olyan 12-30 órán keresztül. Én soha nem bírtam ilyen sokat, talán 12 óra volt a maximum. Ezek politoxikomán helyzetek, folyamatosan be kell venned valamit, hogy álljon a faszod, hogy pörögj, hogy ne pörögj annyira, hogy kellően ellazult legyél, vagy éppen kellően kanos. Szerencsémre (?) én érzékeny vagyok minden szerre, ezért viszonylag kisebb mennyiségeket fogyasztottam mindenből, mint a többiek. De a sok sport miatt nagyon gyors az anyagcserém is, így azért viszonylag mégis sok cuccot magamba toltam.
Éveken át nem vettem észre, hogy baj van, hogy már minden hétvégén megyek bulizni, és hogy a pénteki buli után már vasárnap reggel elkezdem szervezni a következő heti bulit. Egyeztetések, telefonok, végtelen sok üzenet a Gayromeón és Facebookon, szaladgálás a díler után, takarítás, hajrmeszető mennyiségű törölköző mosása - valóságos életmóddá válik ez egy idő után. Nem vettem észre. Mivel nagyon nagy energiákat ölök a perfekcionizmusomba (végtére is csak kényszerneurotikus vagyok), ezért nem nagyon vették észre rajtam az emberek. Lányom korholt párszor, amikor még itthon élt és megtalálta a kábítószereket a szekrényben. Vagy a takarító, aki maga is sokat látott meleg férfi, és megjegyezte, hogy szerinte elég nagy rendetlenséget csinálnak a kis barátaim.
Három évvel ezelőtt én indítottam el a drogos szex portfoliót (chemsex) az európai HIV-es szervezeteknél, és én voltam az első, aki erről nyilvánosan és tudományos keretek között beszélt nagyobb európai intézmények előtt. Szakértőjévé váltam a saját problémámnak, de nem éreztem, hogy bajban vagyok.
Aztán volt ez az éjszaka január 22-én, pénteken. Négyen voltunk nálam, és elég jó buli volt, az az igazság. Sok, lendületes és gátlástalan szex, valahogy nem is kellett nagyon sokat cuccoznom. Hanem olyan fél három körül egyszerre csak történt valami megmagyarázhatatlan, ami valahogy megfordította az életemet.
Itt térdeltem a nappaliban, szólt a zene, éppen mindenki öklözött meg kúrt mindenkit, amikor egy másodperc alatt kijózanodtam. Tökéletes élességgel és fájdalmasan pontosan láttam a helyzet abszurditását és tarthatatlanságát. Nem értettem, mit keresek itt, mi ez az egész, kik ezek a férfiak (majdnem mind el is tűntek az életemből mára), elfogott a rettegés, hogy mindjárt becsönget a szomszéd vagy a rendőrség a penetráns fűszag vagy a hangos zene és a hörögve baszás miatt, hogy valaki rosszul lesz (pl. én) és nem merek mentőt hívni, hogy éppen aktívan tönkre teszem az egészségemet meg az életemet, hogy megint lesz két nap, amikor nem tudok dolgozni, és utána még kettő, amikor depresszós leszek, mert jövök le a szerekről, hogy ez így nem megy tovább.
Aztán a többi tulajdonképpen történelem a zsák elhíresült Dunába dobásával (egy fekete zsák volt csak, a legenda növelte ezt teherautónyi öklöző zsírrá). A legjobb barátom segített, egyedül nem ment volna. A körülöttem lévő emberek többsége gyászosan leszerepelt, de ezen nem csodálkozom. Azóta csak egyszer voltam bulizni múlt pénteken. De nem vagyok visszaesve - ez történt a dohányzással is 13 évvel ezelőtt. Abbahagytam, és ha rá is gyújtok havonta egy cigarettára, utána eszembe sem jut hetekig.
Nem hiszek a Minnesota-modellben, sem az AA-féle módszertan alapjában. Egyedül nem lehet leszokni, de leszokni nem lehetetlen, és ha nem vagy aktív szerhasználó, akkor nem kell magadat szerhasználónak címkézni. Viszont nagyon sok energiát fordítok arra, hogy azt a lendületet, készítetést (drive-ot), amit eddig a bulik szervezésébe és lebonyolításába és a drogozásba öltem, azt valamilyen értelmes célra fordítsam. Minden eddiginél többet dolgozom, nagyon szeretem is, amit csinálok. Eszetlenül sokat sportolok, és bár még mindig kicsit pocakos vagyok, de az állóképességem és a teljesítményem egy 30-as férfié. Az eddig drogra szánt pénzből fehérjeszeletet és új telefont veszek.
Mindennek alapos elméleti (pszichológiai, filozófiai és neurológiai) magyarázatát is tudom adni, de az most nem olyan érdekes. Ha csak egy embernek tudok segíteni ezzel, akkor már megérte. Talán azt is megmagyarázza, hogy miért nem érint meg a gyűlölködés. Sokkal rosszabb helyeket éltem túl, mint ez az itteni trollbarlang.
Az, hogy ezeket így leírtad, sok emberen tud segíteni, köszönöm.
French cyclist Joseph Thomin bleeds after a spill during the 1962 Tour in a photogallery from the Wall Street Journal.
Ennek tenyleg mi a fasz ertelme volt. Gratulalok.
